Félelmetes

Félelmetes így sötétben a szoba. Csak az ablakon átszűrődik be egy kis fény, épphogy csak annyi, hogy tudd, még élsz. Hideg a párkány. Összehúzom magam. De nem segít. Nem melegít. Nincs mi, melegítsen. Semmim nincs, senkim nincs. Az ablak párás, letörlök belőle egy kis részt, de a köd óriási odakint. Nem látok le a földig. De tudom, hatalmas a mélység.

Vajon milyen lehet zuhanni a semmibe?

Bizsergető, kellemes, gondtalan?

Nekem már úgyis mindegy. Hiszen nincs mi itt tartson.

Igen, fiatal vagyok még a halálhoz, de már nem tudok tovább élni.

Az élet számomra legtöbbször csak a harc volt. Sokáig tűrtem, hogy én vagyok a jótevő, de most vége.

Meghalt. Cedric nincs többi. Miatta kezdődött minden. Az öngyilkossági kísérletek hatalmas számot értek el. De egyszer sem sikerült. Talán majd most.

Csak gyötröm magam, míg a lelkem darabokká nem hullik. Vagyis… már millió darabra hullt. Mindenki azt hajtogatja nem miattam halt meg. De igen, miattam.

Az ajtó felé nézek. Várom, hogy kinyíljon. De nem nyílik.

-Mikor jönnek már?

Szememet csak az ajtóra szegezem. Pislogni sem merek, hátha lemaradok róla. De nem. Nem nyílik. Lassan visszafordítom a fejem az ablakhoz.

-Nem jönnek- suttogom halkan.

Meghaltak. Mindketten.

Itt hagytak. Ez is az én hibám.

Azt mondták, ha vége lesz a végső összecsapásnak, elmegyünk egy csendes helyre.

Hazudtak, és elmentek nélkülem.

Az ablakot lassan kinyitom. Nyikorogva ugyan de megadja magát. Az arcomat megcsapja a hideg téli dér. A szél csípi az arcomat. A szememből szép lassan csordul a könny. Nem tudom, a széltől, vagy a fájdalomtól. Alig látok valamit, a köd áthatolhatatlan. Lenézek a mélység felé, de nem sokat látok.

-Utánatok megyek.- suttogom bele a levegőbe

Nem válaszolnak. Nem hallják?

-Utánatok megyek-, kiáltok bele az éjszakába

Most sem jön válasz, hát hogy jönne.

Pár percig még állok az ablakba. Mosolygok és sírok. Találkozhatok a szüleimmel végre, és a barátaimmal. Sikerülnie kell.

Lábamat kirakom a ködbe. A szél csiklandozza a talpam. Kellemes érzés.

-Mennem kell.

Elengedem az ablakok és várom a zuhanást. De… mi történt?

Szememet kinyitom, a semmiben lebegek. Hangokat hallok, valahonnan mögülem. Lassan visszahúz valami, és egyenesen bedob a szobába. Körülöttem idegen, köpenyes emberek kiabálnak egymással. Nem figyelnek rám. Az egyik alak bedeszkázza az ablakot. Semmi fény nincs. Pár perc múlva elmennek… egyedül hagynak. Hallom a zár kattanását. Nincs kiút. Fel akarok állni. De egy fehér kis ruha meggátol ebben. Nem tudom leszedni magamról. Az idő egyre csak telik, de nem jön be senki, mi van velem. Nem érdeklem őket, de nem engednek el.

Senkinek nem kellek, csak egy kard vagyok csupán.

Mert ki védi meg az ártatlanokat, ha én nem leszek ezután?