Egy darabka a jövőből

Harry… meghalt…
Ron és Hermione is meghaltak, egymás karjaiban.
Meghalt Mr. És Mrs. Weasley, Lupin, Mordon, Tonks… Ó, igen, Tonks, mindig úgy emlékszem vissza rá, rövid rózsaszín hajjal, és fülig érő szájjal. Akkor láttam csak sírni, egész életemben, azon a napon…
Dumbledore és Mcgalagony harcol, de már késő… Voldemort végleg visszatért, s senki nem állhat az útjába. Senki sem. Serege és hívei most többen vannak mint valaha. Mióta Caramell, az a gyáva féreg elment, minden hatalom a kezében van. Neki engedelmeskednek az Azkaban őrei, a Dementorok, az óriások is. Kiszabadította régi, legveszedelmesebb híveit.
Ó, Istenem, milyen más lett ez a világ azóta… rengetegszer térek vissza álmomban a Roxfort csodás kastélyába, a griffendél klubhelységébe… hányszor emlékszem vissza azokra az időkre, amikor még nem kellett félelemben és rettegésben élnünk…
Mióta Harry meghalt a Nagy úr elleni küzdelemben senkinek nincs annyi ereje, hogy szembeszálljon Voldemorttal. Már Dumbledore sem a régi.
Csak én, és a hűséges kis házimanó, Dobby maradtunk. Dumbledore azt mondja ne harcoljak, pedig én szeretnék… semmi sem rosszabb annál, mint hogy egész nap egy sötét zugban kuporgok, s várom , hogy mi hír érkezik Voldemortról, és már megint kire mondta ki a végleges átkot… Egy hónapban egyszer – egyszer Dumbledore, és még pár varázsló eljönnek, hogy bekötözzem sebeiket, de nem engedik, hogy segítsek. Pedig már 19 éves vagyok, és tehetetlennek érzem magam.
A titok elterjedt, a muglik tudnak a létezésünkről… hogyne tudnának, hisz Voldemort őket sem kíméli…  Az egész világ romokban hever. Minden mugli, és varázsló, (már aki él) elbujdokol, de sosem tudhatja, hogy melyik napon támad rá egy szabadon garázdálkodó Halálfaló banda.
Az utcák néptelenek, és kihaltak. Csak egyszer – egyszer hallani kétségbeesett, segélykérő sikoltásokat a távolból… Annak az embernek valószínűleg az a hang hagyja el utoljára a száját…
Nem, azt hiszem nem félek. Inkább dühös vagyok, amiért Voldemort tönkretette azt a biztonságotadó környezetet, amiben kiskorom óta éltem. Dühös vagyok, mert megölte a barátaimat és a szüleimet. Soha nem éreztem ilyen haragot és dühöt életemben még senki iránt. Bárcsak véget vethetnék ennek, bárcsak normálisan élhetnénk.
Zörejt hallok. Valaki megjelenik az ajtóban… Biztos Dumbledore az. Megfordulok. Egy csuklyás alak rajzolódik ki a sötétben.  Mögötte még vagy húsz fekete köpenyes varázsló.
Ekkor az alak lehajtja csuklyáját. Ő az. Voldemort, a Sötét Nagy Úr. Sápadt arcán gúnyos mosoly ül. Felállok. Állom a tekintetét. Mond valamit híveinek, de én közbe vágok:
- Nem félek tőled! – mondom. Dehogy, inkább kiáltom.
Voldemort még szélesebbre húzza száját.
- Pedig szerintem lenne rá okod – suttogja. Hangja rekedt, és könyörtelen – végezzetek vele!
Nem hiszek a fülemnek. Nem tudom miért teszem, de muszáj.
- Miért nem végzel velem TE? – szólok utána.
Arcán megfagy a mosoly. Felém fordul, és szépen lassan előhúzza pálcáját, mely már oly sokak halálát okozta. Felém közeledik.
- Ölj csak meg, gyerünk, már úgy sincs mit vesztenem – lehunyom a szemem és várok. De nem történik semmi. Voldemort áll, egyhelyben.
- Ölj meg! – kiáltom, s egyszercsak elhangzik az átok, s egy fénycsóva röpül felém.
De nem Voldemort küldte, hanem valaki más. Valaki a halálfalói közül.
Már elsötétül körülöttem minden, a földre hanyatlok. Az utolsó amit hallottam egy halálfaló ordítása. S megszűnik minden, az élet, a szenvedés, a félelem.

Végre…