A Vallomás

Hermione a Három seprű felé tartott. Roxmortsi hétvége volt, és szokásukhoz híven két barátja, Harry és Ron megint elcsatangoltak, így most őket kereste. Ment-mendegélt az utcákon, és egyre inkább úgy érezte, hogy valaki figyeli, sőt követi, de valahányszor hátranézett, csak Malfolyt látta, aki rávicsorgott, majd elfordult és más felé vette az irányt. Mégis a lány valahányszor hátrafordult, Draco ott járt mögötte. Hermione gondolt egyet és besétált egy zsákutcába. Malfoy - révén, hogy nem ismerte úgy a falut mint a lány - gondolkodás nélkül követte a boszorkányt. Alig tett néhány lépést a sikátorban, valaki elkapta és a falhoz szorította:

- Megőrültél Granger?? Meg akarsz folytani? - szuszogta levegő után kapkodva a fiú.

- OK, Malfoy. Azonnal kinyögöd, hogy mit akarsz, és hogy miért követsz, különben úgy megátkozlak, hogy magam is megbánom!

Hermione arca vörös volt a dühtől, de szeme némi bizonytalanságot tükrözött. Mivel Draco feje a kék egy sajátos árnyalatát kezdte felvenni, jobbnak látta elengedni a fiút, és inkább dacosan karba fonta a kezét és kitolt csípővel állt meg Malfoy előtt.

- Hallgatlak! - nézett a fiúra jelentőségteljesen.

- Szóval! Én azért piszkállak és sértegetlek és szégyenítelek meg folyton, mert én, én, én ...

- Teeeeee? - nyújtotta meg szavát Hermione.

- Inkább megmutatom! - sóhajtotta Draco, közel húzta magához Hermionét és megcsókolta. Amint elengedte a lányt, az egy hatalmas csattanós pofonnal viszonozta a gyengédséget. Azután határozott léptekkel elindult a fényes út felé.

- Szeretlek! - kiáltotta utána Draco.

Hermione kiérve a sikátorból rohanni kezdett egésszen a következő sikátorig. Ott befordult, leült a koszba, és arcát a tenyerébe temetve zokogott.

- Én is téged! - suttogta - Én is téged!