Este háromnegyed 6 volt, és még sehol senki. Hermione ott állt a parton, és várta, hogy a horizonton feltűnjön a jól ismert bozontos fejbúb, és a cingár alak. 5 óra 59 percig hiába várt. Akkor ugyanis láthatóvá vált egy sovány, futó alak.

-         Harry! – kiáltotta Hermione, és a fiú nyakába ugrott örömében. – Harry! De örülök, hogy újra látlak!

-         Nem különben, Hermione! Komolyan ilyen Dudley? Ilyen… furcsa?

-         Hát igen. Mindig olyan, mint aki felrobban a feszültségtől. Mindig ilyen, amikor velem van. És Olyan aranyos tud lenni, ha akar.

-         Azt meghiszem!

-         Ha akar valamit olyan boci szemeket tud vágni, – mosolyodott el a lány. – valahogy így. – mutatta Hermione, és mindketten elkezdtek nevetni.

Egyikőjük se sejtette, de a közeli bokor mögött ott lapult Dudley. Harryt követte. Furcsa volt neki, hogy a fiú ilyenkor távozik a házból. És a félelme beigazolódott. Még látni is szörnyű volt őket együtt. Aztán közelebb lopózott.

-         Jaj Harry, annyira romantikus volt.

-         Meghiszem azt. – válaszolt Harry Dudley füle hallatára.

-         Még nem találkoztam ilyen romantikus pasival – szólt a lány, és Harry nyakába borult.

Dudleynál most telt be a pohár. Felugrott a bokor takarása mögül, és hangos zokogásba kezdett.

-         Pont, mint álmomban! – kiáltotta, és elfutott.

Hermionéék észrevették a síró fiút, és gyorsan utána futottak.

-         Dudley várj! Várj meg! – kiáltozták.

Egészen a Dursley házig üldözték Dudleyt. Ott a fiú felrohant a szobájába, és becsapta az ajtót.

-         Jó estét Mrs. Dursley! – köszönt Hermione, mialatt végigrohantak a nappalin, fel a lépcsőn a szobákhoz.

-         Dudley! Dudley! Hol vagy? – kiáltozta Hermione.

-         Gyere, itt a szobája. – szólt Harry, és benyitott egy ajtón.

A fiú rémesen szánalmas látványt nyújtott, ahogy ott feküdt az ágyán az arcát a párnába temetve, és zokogva.

-         Tünés kifelé! Tűnjetek el innen! Hagyjatok békén. Még a barátnőmet is képes voltál lenyúlni! – zokogta a fiú megállás nélkül.

-         Nem igaz! Dudley Nem erről van szó – próbált mentegetőzni az érintett, de Hermione a fülébe súgott valamit, mire bólintva feladta kísérletét, hogy unokatestvérét megnyugtassa.

-         Dudley… – szólt mézes mázasan a lány, a zokogó Dudley ágya mellé térdelve.

-         Tűnj el! – kiáltotta Dudley olyan hangosan, hogy szülei felfutottak a lépcsőn, de amikor meglátták a helyzetet, a küszöbön megálltak.

-         Dudley, kérlek hallgass meg!

-         Nem érdekel mit akarsz! Leléptél vele, és engem csak játéknak használtál! – nézett fel könnyáztatta arcával, de mikor meglátta szüleit nagyugrással a párnát a fejére húzta!

-         Dudley! Muszáj meghallgatnod! Nem az történt, amire gondolsz!

-         Honnan is tudod te, hogy én mit gondolok!

-         De, tudom. De Harry csak a barátom. Nehéz lesz elfogadnod amit most mondok, de

-         NEM ÉRDEKEL! – szorította erősebben a fiú a párnát a fejére!

Hermione összeszedte minden erejét, és kitépte a reszkető srác kezéből a párnát, majd elhajította a szoba másik sarkába. Dudley hisztérikusan próbálta eltemetni fejét a matracba, de a lány minden erejét bevetve maga felé fordította a fiú fejét.

-         Dudley… Dudley! Nézz rám! Nézz ide! Tudnék én neked hazudni?

-         Nem. – kezdett megnyugodni a fiú.

-         Igaz. Nem tudnék neked hazudni. Hiába képzeled az ellentettjét, te fontos vagy nekem.

-         Tényleg?

-         Tényleg. Kíváncsi vagy az igazságra?

-         Már hogyne lennék kíváncsi. De ugye nem Potterrel kapcsolatos.

-         De igen. – a lány látta, hogy Dudleyt sírógörcs kerülgeti, ezért hozzáfűzte – de nem úgy, ahogy te gondolod!

-         Hanem?

Hermione látványosan nyelt egyet, majd gyorsan elhadarta.

-         Osztársak vagyunk.

-         Mik vagytok? – kérdezett vissza Dudley, mivel alig értett valamit.

Harry besegített egy kicsit.

-         Dudley! Osztálytársak vagyunk. Hermione a legjobb barátnőm, és Ron, aki most nincs itt, ő a legjobb barátom.

-         Mi? – kérdezett vissza kerekre tágult szemekkel a fiú.

-         Inkább megmutatom. – szólt Hermione.

Elővett egy karcsú, áramvonalas faágat, – legalább is Dudley csak ennyit látott benne – és a fiú egyik papucsát átváltoztatta egy plüssmackóvá. Dudley, mint akit megcsípett egy bolha, úgy pattant föl az ágyról.

-         Teee… teee… te boszorkány vagy! – suttogta rémülten.

Hermione visszaváltoztatta papuccsá a macit, majd válaszolt.

-         Igen, boszorkány vagyok. Ezt próbáltuk elmondani. Attól még, hogy boszorkány vagyok, még ember is vagyok. Remélem neked nincsenek előítéleteid a varázslókkal szemben, hiszen annyira kedvellek!

-         De igen! Vannak! Tünés kifelé! Húzz el innen boszorka! Látni se akarlak! – kiáltott fel újra Dudley, és megint sírógörcsöt kapott.

Hermione elkeseredettségében Harry nyakába borult, és keservesen sírni kezdett. Harry kivitte a szobából, és átkísérte a házukba, majd visszament a saját szobájába, amit csak egy vékony fal választott el. Egész éjjel Dudley zokogását hallgatta, és hogy azt kiáltozza:

-         Hermione! Mért pont te? Mért pont te?

Egész éjjel ezeket a szavakat hallgatta, míg végül fél 3 körül Dudleyt elnyomta az álom.

Harry egész éjjel nem aludt. Végig azon törte a fejét, hogyan tudná őket mégiscsak összehozni valahogy. Szórhatna Dudleyra felejtés átkot, de az csak félmegoldás lenne. Úgy döntött, nem tud tovább az ágyban maradni, így hát 6 óra körül kimászott az ágyból, és kiment sétálni a partra. Egy ideig még töprengett a néma parton, de egy idő után már nem tudott koncentrálni. A csendet ugyanis egy keservesen sírdogáló hang törte meg.

-         Hermione! – futott oda a lányhoz – szörnyen nézel ki! Te egész éjjel sírtál?

-         Ühüm… - bólogatott a lány, és Harry nyakába borult.

-         Jól van! Sírd csak ki magad. Aztán majd megbeszéljük, hogy mi a teendő – szólt Harry, és csitítóan elkezdte simogatni a lány feje búbját.

Valaki letérdelt Harry háta mögé.

-         Te meg mit keresel itt? – kérdezte síró hangon Hermione.

-         Nagyon sajnálom, ami tegnap történt.

-         Azt aztán sajnálhatod. Olyan goromba voltál! Én nem ilyesminek hittelek. Azt hittem, te kedves vagy, és megértő, és romantikus. De tegnap csak a bunkót láttam meg benned, és ez olyan szörnyű volt.

Dudley ügyet sem vetve Harryre, elkezdett magyarázkodni.

-         Tudod, volt egy rossz élményem régen. Amikor Potter… akarom mondani Harry megtudta, hogy az…

-         Mi? Mondd ki!

-         Szóval, amikor Harry megtudta, hogy… izé… őőő… na! Hogy varázsló, vagy mi!

-         Igen…

-         Az a lényeg, hogy akkor egy bizonyos Hagrid… Jól emlékszem Potter? Egy bizonyos Hagrid eljött, és ő mondta Harrynek, hogy varázsló. És akkor Apu begyulladt, és elkezdtek vitatkozni, és utána az a Hagrid úgy döntött, hogy megleckézteti Apát, és nekem… öhm… malacfarkat varázsolt.

Hermione nevetésben tört ki.

-         Nem nevetnél ennyire, ha te mentél volna keresztül azokon a műtéteken, amiket rajtam végeztek!

-         Bocsáss meg, csak annyira viccesnek hangzik.

-         Pedig nem volt az! Az a sok fájdalmas műtét… És tudod tegnap nagyon megijedtem, mert azt hittem, hogy te is el akarsz varázsolni!

-         Eszembe se jutna! Hogy is feltételezhettél ilyet?

Dudley folytatta, ügyet sem vetve arra, hogy Harry és Hermione egymásba fonódva, térdelnek a földön.

-         Csak tudod, akkor éppen az emlékeim hatása alatt álltam. Szinte újra átéltem azt a fájdalmat, és rémültséget, amikor megpillantottam, hogy van egy malacfarkam.

-         Fájt?

-         Igen, egy kicsit… vagyis nem… nem tudom. Csak olyan fura érzés volt. Neked még nem növesztettek malacfarkat.

Hermione nem bírta tovább. Kitört belőle a szakadatlan, csilingelő nevetés.

-         Ne nevess! – próbált rászólni Dudley, de a lány megállíthatatlan volt. – Hagyd már abba a nevetést! – próbálkozott tovább, de már annyira szánalmasnak érezte a szituációt, hogy ő is elkezdett nevetni.

Hárman nevettek a tengertől nem messze. Hermione, miután egy kicsit megnyugodott kibontakozott Harry öleléséből, és felállt, hogy lesöpörje – még mindig nevetve – a homokszemeket csupasz térdéről.

-         Haragszol még rám?

-         Igen… lehet… nem tudom.

-         Ne haragudj – kérlelte édesded hangon, és közben boci szemeket vágott.

Hermione elnevette magát, és megölelte Dudleyt.

-         Kérj bocsánatot! – kérlelte Hermione a fiút

-         Nagyon szépen kérlek – kezdte az – Bocsáss meg nekem! Nagyon megijedtem.

-         Tudom… most már. Nincs baj. De Harryt ne bántsd. Ő nem tehet semmiről.

-         Rendben. Neked megígérem.

Dudley meg akarta csókolni… de a lány félrehajtotta a fejét.

-         Ne! Kérlek. – szólt ügyet sem vetve Harryre. – én még nem vagyok kész egy ilyen nagy lépésre, azok után, hogy olyan keményen megsértettél.

-         Mit szeretnél cserébe?

-         Hát lássuk csak… - szólt szórakozottan a lány. Először térdelj le előttem… aztán fogd meg a kezem… és csókold meg azt!

Bármilyen hihetetlen, Dudley megtette. Hosszú forró csókot lehelt a lány gyönyörű kezére, amitől Hermione megremegett. Dudley csodálkozva érezte, hogy a lány egész testében megremegett. Felnézett, és látta, hogy Hermione szeme csillog az örömtől. Felállt, és hosszan a lány szemébe nézett. Ő állta a fiú tekintetét, és megpróbált olvasni a szeméből. Dudley szeme vágyakozását, sóvárgását tükrözte. A vágyat, hogy megérintse a lány ajkát, hogy szorosan magához húzza, végül ajkuk egymáséra tapadjon. Hermione megint megremegett, de a tekintetét nem vette le a fiúról. Csak nézte azt a sokat mondó arcot, és teljesen elmerült a fiú szemében. Harry végig nézte őket, és látni vélte, ahogy Dudley ajka közeledik a lányéhoz, de ő megint elhúzta a fejét.

-         Ne, kérlek… ne… még nem… lenne… okos… dolog… - Suttogta a lány, de Dudley ajkai rátapadtak a lányéra.

Nem tudott szabadulni. Rabul ejtette az a csodálatos érzés, amit Dudley nyújtott számára. Megszűnt az idő, és a tér. Nem számított senki, és semmi, csak ők, ketten voltak. És mikor Dudley nyelve elindult, hogy bejárja Hermione száját, a lány felsóhajtott. Még nem érzett ehhez foghatót a gyomra görcsbe rándult, a szíve százzal vert, a térde remegett, és szinte már majdnem elérte a teljes önkívületet, mikor Dudley abbahagyta. Hermione a szemét nem nyitotta ki.

-         Ez egy álom? – kérdezte suttogva a lány.

-         Nem – válaszolt rekedten a fiú – nem álom. Ez a valóság.

-         Emberek! Én is itt vagyok.

Hermione azon nyomban magához tért, és a kezét szájához kapta.

-         Bocsánat Harry. Teljesen elfelejtettem. Sajnálom. - szólt Hermione, odament Harryhez, megölelte, majd búcsút intett, és elment.

Dudley lehuppant a partra.

-         Hogy vagy? – kérdezte Harry kíváncsian.

-         Kiválóan. Tökéletesen. Majd kiugrok a bőrömből. Nagyon jól vagyok.

-         Azt el is hiszem. Kerek fél percig faltátok egymást. Bocsi, nem tudtam megállni, hogy ne nézzek oda. Milyen volt?

-         Mennyei! Olyan bódító. Egy angyal ez a lány. Teljesen belezúgtam. Elcsavarta a fejem. Szeretem. Nagyon.

-         Látszik rajtad. Petúnia néni azt hitte, hogy én csináltam veled valamit. Elvarázsoltalak, vagy mi, és bezárt a szobámba 2 napig, míg te vidáman hancúroztál Hermionéval.

-         De hogy találkoztatok?

-         Tudod, amikor te beszámoltál nekem, hogy találkoztál egy barna göndör hajú lánnyal, akit Hermionénak hívnak, én rögtön írtam neki, és megkérdeztem, hogy hol van. Az utolsó levelünkben beszéltük meg, hogy találkozunk, és beszélünk egy kicsit.

-         És akkor követtelek.

-         Szóval követtél! – mondta megvetően Harry – Pedig igyekeztelek visszatartani, hogy ne pöccenhess be, de ezek szerint nem sikerült. De az a hiszti, amit kivágtál…

-         Nem hisztiztem!

-         De igen. Alig sikerült megnyugtatni, és mikor rákiabáltál Hermionéra, hát én azt hittem, hogy itt mindennek vége. Aztán reggel lejöttem a partra, és Hermione elmondta, hogy egész este sírt miattad. Hiszem annyira szeretett. És aztán ez a csók. Ez aztán a kitűnő csábítás. Azt hittem, nem fogsz letérdelni.

-         Érte mindent megteszek – mondta kábán Dudley. – Érte bármit.

-         Na, gyere haver, szerintem aludj egy kicsit. Rád fér. Olyan karikás a szemed, mint aki nem aludt egy hónapja.

-         Csak 3 napja. – javította ki Dudley.

-         3 napja nem aludtál? Jesszus! Hogy bírtad ki?

-         Hát csak rá gondoltam, és így nem tudtam aludni.

Harry felkarolta unokatestvérét, és betuszkolta a csóktól még mindig kába Dudleyt a ház ajtaján.

Hermione otthon levetette magát az ágyára, és visszagondolt a történtekre. ’Milyen csodálatos volt. Mindent elfeledtetett velem. Olyan gyengéd volt hozzám, olyan megértő, szerető. Szeret. Tényleg szeret.’ Egy bagoly repült be a nyitott ablakon. ’Harry írt.’ gondolta a lány, és elvette a fehér hóbagolytól a levelet. Egy teljesen más írást vélt felfedezni.

Drága Hermione!

Szeretlek! Nagyon szeretlek. Csodálatos volt ez a mai reggel. Varázslatos. Teljesen elfelejtettem mindent, csak te voltál nekem, csak rád tudtam gondolni. Amikor letérdeltem, és kezet csókoltam neked, úgy éreztem, meghalok, ha nem csókolhatlak meg. Megtettem. És nem bántam meg. Őszintén remélem, te sem. Csodálatos volt az a – Harry szerint – fél perc. Nem tudom, milyen varázslatot használtál, de elcsavartad a fejem. Örülök neki. De azt hiszem nem kell ide varázslat. Amúgy is teljesen a tied vagyok.

Szeretlek:

Dudley

Hermione ledobta magár az ágyra, és a levéllel a szívén elnyomta az álom.