Hogy…hogy…hogy…

Gyönyörű szép tavasz reggel volt, és Harry boldogan kelt ki az ágyából. Gyorsan felkapta a ruháit, és már szaladt is a lépcső felé. Szombat volt, és nem kellett tanulni. Lent a klubhelységben már várt valaki. Hermione. Harry rögtön odament hozzá, és Hermione megcsókolta.

-         Jó reggelt, szerelmem – köszöntötte a lány

-         Jó reggelt – válaszolt Harry, és kézen fogva elindultak reggelizni.

Az asztalnál már ott ült Ron, Fred és George.

-         Jó reggelt!

-         Jól aludtatok? – kérdezte bátya után Fred.

-         Ühüm – felelték, miközben pirítósokat pakoltak a tányérjaikra, és lassan elkezdtek reggelizni.

Reggeli után az ifjú szerelmespár kiment a kertbe sétálni.

-         Harry! Olyan szörnyűt álmodtam – kezdte Hermione.

-         Mit, kicsim? Mondd!

-         Azt, hogy elhagytál engem Pansy Parkinsonért.

-         Jaj, picim, ez nem fog megtörténni, főleg amiatt a lány miatt nem.

-         Megígéred?

-         Meg – hangzott a rövid válasz.

Csöndben maradtak egy kicsit. Csak a lépteik zaja hallatszott. Később Harry törte meg a csendet.

-         Hermione!

-         Igen?

-         Szeretnék veled találkozni este 8-kor az öreg tölgy alatt.

-         Rendben, de miért nem most mondod?

-         Mert… csak. Nincs miért. – válaszolta komoly arccal a fiú.

Még beszéltek egy darabig, majd délben elmentek ebédelni. Csöndesen telt az idő, egyikük se szólalt meg, csak a villák zaja hallatszott. A levegőben szinte vágni lehetett volna a feszültséget, amelyet Hermione bocsátott ki magából. Némán ettek, de tudták, mindkettőjüknek ugyanazon jár a gondolata. A délutáni találkozón.

Vajon mit akarhat mondani? – tűnődött magában a lány – Nagyon komoly lehet, ha nem mondta akkor. Még jó, hogy csak ketten beszélünk. Biztos szakítani akar velem. Pedig olyan jól megvoltunk.

-         Mi a baj, drágám? – kérdezte Harry – Olyan képet vágtál, mint aki citromba harapott.

-         Nincs… nincs semmi bajom – mondta a lány, és mosolyt erőltetett az arcára, de inkább vigyorra sikeredett.

Ebéd után a lány fáradtságára hivatkozva felment a hálókörletbe, ledőlt az ágyára, és elkeseredettségében sírva fakadt.

Miért nem szeret engem? Olyan sok mindent megtettem érte! De várjunk csak! Nem is biztos, hogy szakítani akar! Egy szóval se mondta. – Erre a gondolatra kicsit felvidult, és elkezdett készülődni. Háromnegyed 8-kor elindult lefelé. Mikor megérkezett, még kihalt és üres volt minden. Pár percet várt, és feltűnt a horizonton egy sötét sziluett.

-         Harry! – suttogta.

A fiú lassan odaért, megállt a lány előtt, felvette legdrámaibb arckifejezését, és mondta.

-         Hermione! El kell neked mondanom valamit. Engem is megrázott, amikor hallottam, de kérlek, ne sírj.

-         Harry, kérlek mondd már! – csattant fel Hermione.

-         Csak azt szeretném mondani…

-         Igen…

-         Hogy… hogy… hogy… - szipogott Harry, majd kimondta – hogy nincs fogtündér.

-         MI???!

-         ÁPRILIS BOLONDJA! – hallatszott a fák mögül hirtelen, és előlépett Ron, Fred, George, és Ginny a fák lombjai közül nevetve.

-         Hányadika van ma?

-         Április… 1 – nyögte Ron a nevetéstől, amit a lány arckifejezése váltott ki belőle.

-         Ez nem volt vicces! – mondta durcásan a lány, majd hirtelen Harry karjai közt találta magát, és elkezdett ő is nevetni.

-         De az volt. Ha láttad volna az arcod, hát azt le kellett volna kapni. – mondták a nevetéstől fulladozva az ikrek.

-         Megijedtél mi? – szólt Harry, és szorosan a karjai közé zárt a lányt.